17. rész - Kikapcsolódás

Sziasztok! :) Bár eddig nem írtam a rész elejére/végére pár sort tőlem, ezúttal megteszem. Nagyon köszönöm az eddigi 9 feliratkozót és a több, mint 4,000 látogatót. Nem olyan sok, ahhoz képest, hogy már a 17. részt publikálom, de számomra nagyon sokat jelent. Nem tudom, van-e olyan, aki rendszeresen olvassa a történetet, nem tudom, van-e olyan, akinek tetszik egyáltalán, ezért ezt szeretném kideríteni. Akárki, bárki, lehet az névtelen, vagy neves (van ilyen egyáltalán?), lehet az, akinek tetszik, lehet az, akinek nem tetszik, írjatok kommentet, kérlek! Fogalmam sincs, mi a véleményetek a blogról, hogy kinek tetszik és kinek nem, fogalmam sincs, mivel állok szemben. Oké, ettől függetlenül én írom a sztorit, mert nekem már az egész leforgott a fejemben, és tudom, mit akarok ebből kihozni, és én ezt mindenhogyan megírnám és publikálnám, még ha egy feliratkozóm sem lenne. Mert én magamnak írom. Csak ha már publikálom, kíváncsi lennék a Ti véleményetekre, olvasók. Remélem, valaki veszi a fáradtságot, és ír egy-két sort, vagy akár egy-két szót. :) Köszönöm előre is! Puszi mindenki.

Július 27. - Hétfő

*Cloe szemszöge

Apa a napok során mindenről kifaggatott a fesztivállal kapcsolatban. Mindennel, tényleg. Elmondtam neki az első estét, amin leittam magam, elmondtam neki az egész ügyet Will-lel, és minden mást. Sokszor sokkolódva nézett rám, és nagy lecseszést kaptam az ivás miatt, főleg, hogy pont előtte pár perccel hívott fel, na mindegy.

-Azt hittem, nem bízol az emberekben - nézett rám apu furcsán.

-Így is van - mondtam büszkén.

-Annak ellenére úgy tűnik, kezdesz ebben a fiúban megbízni. Legalábbis az alapján, amiket mondtál, egy kicsit bízol benne, úgy látom - mosolyodott el, mire kétségbeesetten gondolkodni kezdtem. Lehet, hogy egy kicsikét igaza van.. de csak egy nagyon picikét. -Nem értem, hogy ez neked miért ekkora baj. Csak egy fiú - forgatta a szemeit.

-Egy fiú, akiben ha úgy bízom meg, hogy alig ismerem, hátba támad, átver, és én hoppon maradok. Szenvedni fogok, csalódni fogok magamban és benne, mert elhittem minden egyes szavát, Ő el akarja hitetni velem, hogy nem hazudott nekem semmit, hogy nem vert át, hogy nem árult el, hogy Ő nem csinált semmit, én újra elhiszem, mert úgy érzem, szívből mondja, azután csak újra azt fogom észre venni, hogy a padlón vagyok - mutattam rá a helyzetre, ami esetleg megtörténhet. Esetleg.

-Hű, te aztán jól átgondoltad - nevetett. -Kell a csalódás, másképp hogyan lennél tapasztalt? Nem azt mondom, hogy verjen át mindenki, csak tudod, úgy nem jutsz semmivel sem előrébb, ha bekuporodsz a szobádba, mint egy kisegér, és ki sem jössz onnan, mert emberfóbiád van - gúnyolódott.

-Szóval azt várod el tőlem, hogy ne legyek ilyen óvatos? Tudod, milyen szemét emberek léteznek ezen a Földön? - néztem rá úgy, mint egy pszichopata.

-Jobb lesz, ha elviszlek pszichológushoz, aki segít majd a dühkezelési problémádban meg talán el kéne a segítség az életre való szemléletedre is - sóhajtott.

-Ugye, csak viccelsz? - nevettem.

-Persze. Az életre való nézésedet nem gondoltam komolyan, jó ez így, hogy már nem sűrűn sírdogálsz azért, mert átvertek. De a dühöddel kapcsolatban el fogunk menni - nézett rám komoran. -Látom most is, hogy mérges vagy rám. Cloe, ez nem vicc. Nem ülhetek tétlenül abban reménykedve, hogy majd jobban leszel, és meg tanulod kezelni.. Ha jó apa lennék, már rég elvittelek volna - ült le az étkezőasztalhoz, miközben a fejét fogta. A helyzet az, hogy teljességgel igaza volt. Már rég el kellett volna mennem, de nem gondoltam sosem nagy problémának. Csak mostanában kezdtem komolyan venni, és.. nem is tudom, talán el kéne mennem. De nem fogom beismerni apunak.

-Talán majd egyszer.. ígérem, ha nagyon elfajulnak a dolgok, elmegyek - ígértem meg, mire bólintott egyet. 

-Nem kéne megvárnod, hogy jobban elfajuljanak, de úgy sem tudlak rászedni - sóhajtott.

Egy puszit nyomtam az arcára, majd felmentem a lépcsőn, egyenesen Rachel szobájába.

-Mizu? - nézett rám mosolyogva a laptop mögül.

-Ki jöhetnél legalább egy percre a szobádból, és beszélgethetnél velünk - grimaszoltam.

-De pont Fren-nel írok - szomorodott el, mire megforgattam a szemeimet.

-Állandóan vele vagy, állandóan vele írsz, rám már nincs is időd - néztem rá elszontyolódva. -Hiányoznak a csajos beszélgetések, ráadásul jól jönne egy kis vásárolgatás - ábrándoztam, mire elmosolyodott.

-Jaj, gyere ide, csajszi - vigyorgott, majd oda futottam hozzá, és jó szorosan átöleltem. 

-Csajos nap? - kiabáltam mosolyogva.

-Csajos naaap! - kiáltotta utánam, majd készülődni kezdtünk. Rachel elővett egy 'Párizs' feliratú fehér pólót egy alul rojtozott nadrággal, vett elő néhány hozzá illő ékszert is, majd a fürdőbe vette az irányt, hogy gyorsan lezuhanyozzon, felvegye a cuccát, utána én is követem őt. A szekrényem felé vettem az irányt, hogy én is előállítsak egy szettet, míg barátnőm lefürdik. Először egy fekete rövidujjút akartam választani, de rájöttem, hogy elég nagy a hőség, ezért jobb lesz, ha nem vonzom magamra ennél is jobban a napot egy fekete felsővel, így helyette választottam egy fehér, alul csipkés toppot, szakadt rövidnadrágot, és csaptam hozzá egy nyakláncot is. Mivel még Rachel nem jött ki a zuhanyzóból, gondoltam, lefürdök a lentiben. Leslattyogtam, majd bementem, levetkőztem, és magamra engedtem a langyos vizet. Ilyen melegben inkább hanyagoltam egy kicsit a forrót, a langyos teljesen megfelelt. Pár perc múlva frissen jöttem ki a fürdőből, már felöltözve, és közben magamra aggattam a nyakláncomat is. A lenti fürdőt általában csak apu használja, ezért ott nem volt semmi lányos cucc, mint például fésű, ezért felmentem, és szerencsémre Rachel már kijött a zuhanyról, és már készen is volt, még egy kontyot is sikerült megcsinálnia magának, ezért bementem, megfésülködtem, majd copfba raktam a hajam.
-Indulhatunk? - mosolygott, mikor kijöttem. Bólintottam, a szobámból kihoztam a féloldalas táskámat, amiben egy zsepi volt, kulcs, pénz és a telefonom, illetve Rachel cuccai. Mindig úgy oldjuk meg, hogy csak egyikünk visz táskát, amit felváltva cserélgetünk, és így nem kell mindkettőnknek cipelnie. Mindketten nyomtunk egy puszit apu arcára, aki mosolyogva örvendezett, hogy pár nap után végre kiszabadulunk a friss levegőre (vagyis csak én, mert Rachel volt néhányszor Frenkie-vel). Nagyon jó idő volt, talán túlságosan is, de gondoltuk, egy séta senkinek sem árthat, ezért nem autókáztunk, hanem elsétáltunk a közeli plázához. Az egész utat elbeszélgettük.
-Beszéltem Frenkie-vel Will-ről.. nem tudta meg, hogy mi baja van, de maga alatt van - nézett rám aggódó arckifejezéssel, mire elhúztam a szám.
-Hát, nem tudok olyan cselekvésemről, ami bántotta volna Őt - sóhajtottam. -Vagy túlreagálja, vagy ezt a módot találja a legjobbnak, hogy örökre lerázzon - vontam meg a vállamat egyszerűen, mire Rach megállított és furcsán nézett rám.
-Ne csinálj úgy, mintha ez oké lenne! Nagyon összeilletek, és láttam rajta, hogy nagyon is bejössz neki - magyarázott, majd nevettem egyet.
-Az élet nem fair - indultam el újra, majd ő is így tett. -Nem egy romantikus filmben vagyunk. Itt nincs sem szőke herceg fehér lovon, sem happy end - sóhajtottam újra. -Túl egyszerű lenne, nem? - mosolyodtam el halványan.
-Te döntesz a sorsodról - mosolygott, majd meglökött. -Légy pozitív, szerintem időre van szüksége - állapította meg, majd újra meglökött, én pedig visszalöktem. Így folytattuk az út során röhögve, amíg oda nem értünk a plázához. Miután bementünk, azonnal berontottunk a kedvenc üzletünkbe. Ide-oda futkároztunk, mert mindenhol megláttunk egy-egy jó cuccot, és mire észbe kaptunk, hatalmas ruhakupacot fogtunk a kezünkben, ezért ideje volt, hogy próbálgassunk. 

***

A hosszú és fárasztó ruhapróba után megvettük, ami tetszett rajtunk, majd elhagytuk a plázát. Mind a ketten két-két szatyorral érkeztünk haza, útközben beugrottunk a boltba is, hogy feltöltsük a hűtőnket. Apu meglepetten várt minket otthon.

-Csak nem? - nézett ránk mosolyogva.

-Neeem - ráztam meg a fejemet.

-Pedig most fel vagyok készülve - dörzsölgette a kezeit, mire Rachel nevetve megforgatta a szemeit.

-Képes leszel finom vacsorát készíteni egyes egyedül újra? - kérdezte Rach keményen apura nézve.

-Én vállalom a kockázatot, ha finom, ha nem - mosolygott apa.

-Viszont én nem vállalom, ha nem finom - nevettem.

-Képes vagyok rá. Már elbíztam magam, nincs visszaút - drámázott, majd kivette a szatyrokból, amiket vettünk, és neki kezdett.

-Szóljatok, ha kész - mosolyogtam, majd felmentem a szobámba az új ruháimmal együtt, amiket útközben bedobtam a mosógépbe, hogy ne legyen új illata, ha felveszem.

A szobámba lépve rögtön ledobódtam az ágyamra. Egyfajta nyugodtság ült ki rajtam. Kellett már nekem ez a vásárolgatás a legjobb barátnőmmel. Nem gondoltam Will-re, a fesztiválon történtekre, a csókra, a próbálkozásaira, amiket mondott.. nem értettem, miért agyaltam ennyit ezen, miközben nem kéne érdekeljen ez a seggfej. Félre értés ne essék, semmi bajom nincs vele, hiszen nagyon jó fej volt velem és kedves, de.. egy seggfej! Nem tudok magyarázatot adni. Most is rajta gondolkodom, és mosolygok. Miért csinálok ilyet? 

Legalább fél óra "gondolkodás a semmin" tevékenykedésem után lementem, hogyan állnak a vacsival. Rachel végül segített apunak, így biztosan nem szörnyű az étel. Igen, tudom, a múltkor már sikerült finomat alkotnia, de nem akartunk kockáztatni..
Ahogy mentem le, furcsa csendet hallottam.. apu egyedül csendben van, de társasággal már inkább ellenkezőleg, ahogy Rachel is. Jó, igazából Rachel egyedül sincs csendben, de ez mellékes. A konyha felé vettem az irányt, és megláttam, ahogy nézik a kaját. Inkább tanulmányozzák. Azután egymásra néznek, mind a ketten bólintanak egyet, majd Rachel előkap két kanalat, és rak az evőeszközökre egy keveset az ételből. Hangtalanul közelebb mentem. Lassan emelték a szájukhoz, mintha rettegtek volna az ízétől. Azt gondoltam, megszívatom őket. Olyan csend volt, még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Tökéletes alkalom.
-Na, hogy haladtok? - kiabáltam maximum hangerőn, mintha a szomszédból kiabáltam volna, hogy hallják meg. Abban a pillanatban úgy megijedtek, hogy ugrottak egyet, a kis kanál étel pedig a padlón landolt. Mindkettejük száját szitkozódások hagyták el, majd dühösen rám néztek. -Én csak.. - kezdtem rémülten, de továbbra is szúrós szemekkel közelítettek felém. Meg fogok halni. Csendháborításért! Jó ég! Hirtelen elnevettem magam, amire megálltak. Furcsán néztek rám, majd egymásra, azután elkezdtek nevetni. Hangosan. Sokáig. Már néhány másodperce röhögtek, mire elkomolyult arccal néztem őket. -Oké, szerintem elég lesz.. - tettem a vállukra a kezeimet, de továbbra is röhögtek. -De nincs ebben semmi vicces, nem értelek titeket - mondtam kétségbeesetten, majd leálltak. Hogy tudnak ennyire egyszerre mozdulni? Mintha ikrek lennének. Az apám és a legjobb barátnőm ikrek. Szuperül hangzik.
-Na jó, befejeztem - sóhajtott Rachel, majd megtörölte a homlokát. -A szívrohamot hoztad ránk, Cloe - nevette el magát megint, majd észbe kapott, és befejezte. -Kóstoljuk meg már a kaját, basszus! - nézett ránk, majd hárman az ételre dermedtünk. Elő vettem én is egy kanalat, miközben ők feltörölték a leesett ételdarabokat, majd mindhárman vettünk a kajából egy keveset. Egyszerre a szánkhoz emeltük, csak most gyorsan.
-Ez.. - kezdtem, miközben ízlelgettem.
-Ez.. - kezdte Rachel is.
-Finom - bökte ki apu, majd mikor felfogta, hogy mit mondott, elmosolyodott. -Finooom! - mondta hangosabban, majd vett egy újabb kanállal belőle, és megbizonyosodott róla, hogy valóban finom. És nekünk is ízlett.
-Királyak vagytok - mosolyogtam, majd mindannyian raktunk ki magunknak egy-egy tányérba, és megettük. Egyébként ez valami tészta. Csusza, vagy nem tudom. De minden esetre, finom. 

Miután megettük mindet, és én elmosogattam (mivel nem segítettem nekik főzni, nekem kellett mosogatnom), gyorsan lezuhanyoztunk, majd mentünk is aludni. Rachel-lel még beszélgettünk félálomban (nála aludtam) hülyeségekről, azután elaludtunk.

Július 28. - Kedd

A madarak csiripelésére ébredtem. Rachel megint szuszogott, és látszólag úgy aludt, mint a bunda, ezért eszemben sem volt felkelteni. Kikászálódtam az ágyából, majd átmentem a sajátomba. A mobilomat szorítottam a kezemben, miközben nagyokat sóhajtottam. Nem hív. Leültem az ágyam szélére és gondolkodni kezdtem. Annyi mindent csinálhatok még a nyáron, még van egy hónapom, ráadásul évet halasztok, így egész évben agyalhatok azon, hogy vajon hová megyek tovább, miben vagyok jó. A gimiből rajtam kívül mindenki eltervezte, hogy hova szeretne menni, és fel is vették őket. Persze, nekem is jelentkeznem kellett valahova, és jelentkeztem is az egyetemre, ahova Rach fog járni, de nem vettek fel. Ezt nem mondtam el Rachel-nek, és még mindig reménykedik abban, hogy vele tartok, de ez nem fog menni.. Eddig nem is gondolkodtam ezen. És ő sem hozta fel. Talán tud róla, de nem akarja elmondani. Szégyelltem magam, amiért azt mondtam, felvettek. Nem is értem, miért tettem. Hiszen ígyis-úgyis nem mennék vele. Nem csak erre az egyetemre jelentkeztem, volt még egy, de bevallom, oda sem szeretnék menni. Évet halasztok. Mit fogok csinálni? Találok valami munkát? És mi lesz egy év múlva? Vajon felvesznek valamelyik egyetemre? Rontani fog a jelentkezésemen az, hogy halasztottam? Át sem gondoltam az egészet, csak cselekedtem. És apu belement, mert jó fej akar velem lenni, de a szíve mélyén ő is tudja, hogy nem kéne ezt tennem. De hová mehetnék? Mi bennem tehetséges? Ha végre, találnék valamit, amiben jó vagyok, sokkal könnyebb lenne jövőre. Egyre csak azt érzem, hogy haszontalan vagyok, és csak a dühöngés megy nekem, de sokszor még az sem. Gyengének érzem magam. Mutatom azt az embert, aki nem bízik könnyen, aki átlát mindenkin, aki mindenkit ismer és mutatom azt az elviselhetetlen antiszociális macskát, aki soha nem akartam lenni. Valójában mitől is vagyok ilyen? Volt pár pasim, voltak barátaim.. de minden el lett cseszve, mert az embereknek muszáj büszkének lenniük. Ha nem én szarom el, akkor ők, és nem tehetek ellene semmit. A barátok jönnek mennek... az ellenségek gyűlnek. Ki maradt nekem? Rachel és apa. És úgy érzem, nem bízhatok senkiben. Nem ért eget rengetően sok csalódás, de egy is elég lett volna arra, hogy így éljek. Senkiben sem bízva. És ez így jó nekem. Majd egyszer találok egy olyan fiút, aki megért engem, támogat és szeret, megbecsül, és aki soha nem verne át. Majd egyszer azzal a fiúval összeházasodom. Ki lesz ott az esküvőmön? Apa és Rachel. Mindig is nagy esküvőre vágytam. Ki lesz még ott? Közeli rokonok, akiket alig látok, távoli rokonok, akiket nem ismerek? Talán addigra jön néhány új barát, vagy nem is tudom.. Egye fene, jó nekem a kis házasság is, szűk családi körben. Ki tudja, talán nem is lesz soha férjem, és ötven macskával halok meg. Jó az. A kismacskák aranyosak, de igazából utálom őket. Szóval talán majd ötven kutyával halok inkább meg, az egy kicsivel egyedibb is, nem? Jézusom, én csak a halasztásomon szerettem volna elgondolkodni, meg a nyaramon, de már házasságnál meg kutyáknál tartok. Semmi kétség, muszáj elmennem pszichológushoz. Egyébként, valószínűleg most totál önzőnek bizonyulok, meg mintha nem lennék megelégedve azzal, amim van. De ez nem igaz. Imádom apát és Rachel-t, jobb embereket sosem kívánhattam volna, de sokszor hiányzik az, hogy többen, mint egy banda, kimegyünk valahova, bulizunk egy jót, meg beszélgetünk, üvegezünk.. és nem kéne azon agyalnom, hogy ki fog legközelebb átverni, különben be fogok gyogyózni. Mindegy is. A kezemben még mindig a telefonomat szorongattam, és percenként felnyitottam, vagy csak rá néztem a képernyőre. Nem értettem, miért várom ennyire Will hívását. Jól éreztem magam vele, ez nem vitatható, de nem kéne, hogy ennyire érdekeljen. Hirtelen Rachel lépett be a szobámba kómásan.
-Mióta vagy fent? - kérdezte hunyorogva, miközben megvakarta a kócos fejét. Újra felnyitottam a telefonomat, hogy megnézzem az órát.
-Azt hiszem, fél órája - néztem rá, majd leült mellém, és megpróbálta normálisan kinyitni a szemét.
-Fél órán át itt ücsörögtél? - lepődött meg.
-Hát, igazából igen. Gondolkodtam - mondtam zavartan, majd bólintott. -Elmegyünk valahova később? - váltottam témát.
-Persze - mosolyodott el az ötlettől, majd elvonult a fürdőszobába. Szomorúan pillantottam le újra a telefonomra. Semmi. Annyit aggódok.. ő csak egy fiú.. egy fiú, aki nem akar felhívni. Sóhajtottam egy nagyot, majd a szekrényemhez léptem, hogy kiválasszak valamilyen szettet. Előkaptam egy szakadt rövidnadrágot, mellé pedig egy ujjatlan fekete-fehér kockás inget, ami az alján meg volt kötve, majd felvettem. Néhány kiegészítőt is csaptam hozzá, majd bekopogtam a fürdő ajtaján, mert Rachel még mindig nem jött ki.
-Gyere - mondta, majd benyitottam. Rajta egy fehér, ujjatlan, amerikás póló volt, és szintén egy szakadt nadrág, meg néhány ékszer. Épp a haját fésülte, így csak arrébb lökdöstem, majd mostam fogat, utána megpróbáltam felébreszteni magam teljesen egy kis vízzel az arcomon. Azt hiszem, sikerült. Én is kifésültem a hajam, majd raktam egy copfot, ahogy Rachel is tette. Lebattyogtunk a lépcsőn, majd bájosan köszöntünk apunak, aki épp rántottát csinált.
-Ne vegyem át? - mosolygott Rachel, mire apu leintette, hogy nem kell. Leültünk az étkezőasztalhoz, és beszélgettünk egy kicsit, míg a reggelit vártuk. Egyébként eléggé nem volt jó döntés, hogy mostunk fogat, hiszen kaja után könnyebb lett volna, meg így az étel íze kicsit mentolos lesz, de sebaj.
-Hova is tervezünk menni? - kérdeztem Rach-től, aki máris a telefonjában pötyögött. Gondolom megint Freddie-vel írogat.
-Majd meglátod - mosolyodtam el rejtélyesen. Rachel-nek iszonyú tériszonya van, és mivel benne volt a bakancslistában ennek legyőzése, ezért egyszer muszáj lesz cselekedni, és úgy gondoltam, miért ne csinálhatnánk ma? De persze, erről nem tudhat.. mivel nem lenne benne olyasmi dologban, minthogy felviszem őt az egyik panelház legtetejére. Márpedig ez a tervem, és még ha be is kell kötnöm a szemét, meg fogom tenni, ő pedig le fogja győzni a tériszonyát a segítségemmel. Apa meghozta a frissen sült rántottánkat, mindegyikünk tányérjára tett egy adagot, majd ő is leült, és elkezdte majszolni a reggelit. Pár másodperccel utána rájött, hogy ezt talán nem kellett volna ilyen hevesen. Eltorzult az arca, majd felállt az asztaltól, és egyenesen a kuka felé vette az irányt, ahova kiköpte a nap legfontosabb ételét, a reggelit. Hű, de drámai.
-Apa, nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa, hogy még a rántotta elkészítése sem megy? - néztem rá.
-Ne gúnyolódj. Csak.. nem sóztam meg - mentegetőzött, majd Rachel evett belőle egy falatot, majd ő is követte apu példáját, beleköpte a kukába.
-Ennek abszolút nincs íze - fintorgott megtörölve a száját. -Oké, hogy lehet, hogy spagettit tudsz készíteni, de egy kis tojásrántotta kifog rajtad? - nézett rá furcsán, mire apu megrántotta a vállát.
-Talán rosszul keltem - szontyolódott el. -Rátok kellett volna hagynom a reggelit. Miért is próbálkozom ilyesmivel? Sosem lesz belőlem szakács. Bár, nem is akarok az lenni, de jó lenne, ha egy csöppet tudnék főzni, nem? - nézett ránk kétségbeesetten. -Tudjátok, mit? Elhívom a nagyit. Olyan finomat ehettek általa egész héten, hogy..
-Nem - vágtam rá azonnal a fejemet csóválva. -A nagyi nem jöhet ide, akármennyire is jól főz - szögeztem le mogorván. Apa szülei már jó pár éve meghaltak, akiket őszintén sajnáltam, és megsirattam, jó nagyszülők voltak. Viszont anyának is vannak szülei, természetesen, de ők még nem halottak. Legalábbis a nagyi nem, de papa már igen. Mint jó szülők, anya szülei őt támogatták, mikor történt AZ, amiről nem beszélünk. Nagyon-nagyon összekapott vele apukám, és én sem ápolok vele a mai napig jó kapcsolatot. De azt meg kell jegyezni, iszonyú jól főz, és ezt senki nem tagadhatta. De nem, nem fogjuk őt elhívni. Nincs kedvem veszekedni, kiborulni, majd újra. El vagyok egy újabb dühroham nélkül is, szerintem. -A pizza tökéletes - morogtam, miközben kidobtam a rántottámat, és a hűtőből kivettem egy joghurtot. Nem túl tápláló, de ez van.
-Egyszer meg fogjuk unni a pizzát - forgatta a szemeit apu.
-Ehetünk gyros-t is - vigyorogtam, mire apu csalódottan csóválta a fejét. -Talán kereshetnél magadnak valakit. Lehet, hogy jobb lenne, ha újra randiznál - néztem rá komoran. Azt hiszem, komolyan gondoltam, hiszen örülnék, ha apu boldog lenne egy kedves nővel.
-Már kinőttem a randikból. Nem fogom elölről kezdeni, ezt te is jól tudod - simogatta meg a hajamat. -Jobb ez így.. - sóhajtott szomorúan.